Most boldog vagy? - kérdezte könnyedén és vidáman. Ő pedig csak pislogott. Rávágta, hogy persze... Meglepő volt számára, hogy 3 évesen ilyet tud kérdezni, még ha igazából fel sem fogja ennek a kérdésnek a súlyát és valódi jelentését. Később sem hagyta ez a kérdés nyugodni, próbálta magában megkeresni a helyes választ. Igen, valóban nincs oka panaszra, de vajon csak ennyi lenne a boldogság? Persze tudna változtatni, vannak álmai, vágyai. Mint a világon minden, ő is folyton változik, mindig más tűnik a legjobbnak számára. Végül tanácstalanul áll, körülötte viszont mintha minden fejlődne és egyre jobb lenne. És boldogabb. Csak ő a kivétel. Ez a folytonos elégedetlenség már csak a telhetetlenség jele? Nehéz megtalálni a megfelelőnek tűnő ösvényeket, de még nehezebb elindulni a kiválasztott úton. De nem lepődik meg. Mindig is ilyen volt, nem tudott dönteni, de végül mindig jött egy lökés, ami elindította. Most viszont nincs sehol. Eltűnt, vagy csak nem érzi, mert túl gyenge szellőcske formájában érkezett, ő pedig túlságosan elégedetlen ahhoz, hogy észrevegye.
Eve
