Ez a kérdés az, ami
végigkíséri életünk első 20-22 évét. Kiskorában mindenkinek megvan a hőn
áhított foglalkozása, aminek az édes gyermekkori tudatlanság miatt semmi köze
sincs a munkák világához. Ilyen, amikor valaki hercegnő akar lenni nagy korában,
vagy valamilyen mesehős. A másik verzió, amikor az apuka/anyuka munkája a világ
közepe, legyen szó villanyszerelőről vagy bolti eladóról. Én kiskoromban
hastáncos akartam lenni (valószínűleg egy farsangi öltözet után jött az
ötlet), ami mellett nagyon sokáig kitartottam.
Egészen az általános iskoláig,
amikor a kis barátnőimmel kitaláltuk, hogy büfét fogunk vezetni. Összedugtuk a
fejünket, hogy ki mit tud megcsinálni /én bevállaltam a szendvicset, meg a
reszelt almát a kisbabák esetére (!) / és tényleg elhittük, hogy örökre együtt
leszünk, barátnők, akiknek közös vállalkozásuk lesz és még meg is élnek belőle
:D De közbeszólt az élet, és mára közülük csak egy barátnőmmel tartom a kapcsolatot. Azután ketten kitaláltuk a zenélés ötletét, hogy legyen egy rock bandánk,
amivel híresek és gazdagok leszünk rövid időn belül. Mivel éppen ezt a
bejegyzést írom, és nem egy rock turnén nyomulok, ebből adódóan nem sikerült ez
a tervünk… :D
A középiskolával ez a kérdés
már megkapja a maga realitását. Kezd terhes lenni számunkra, elveszünk a felsőoktatás világába, és a
környezetünk egyre nyomasztóbb skandálásba kezd, hogy a pályaválasztásra
koncentráljunk, tanuljunk és tanuljunk, érettségizzünk jól a pontok érdekében,
és válasszuk meg nagyon jól a leendő szakot, mert ez sorsdöntő számunkra (most
jut eszembe, hogy ez a bejegyzés hasznosabb lett volna a februári jelentkezések
előtt…)
Hogy miért is írtam le ezeket?
Természetesen, mert ez foglalkoztat, éppen ebben az élethelyzetben vagyok, és
úgy gondolom, lehet, hogy éppen Te is a sorstársam vagy! (: Húsz évesen már
lassan lesz egy szakmám, amit megszerettem a gyakorlatok során, de nem érzem
azt, hogy ez lenne a hivatásom. Nem érzem, hogy ha ezt kellene csinálnom
huzamosabb ideig, akár egész életemben, boldoggá fog tenni annyira, hogy
elfelejtsem az álmaimat és elmondhassam magamról: A valóságban túlszárnyaltam az álmodozásokat! Tudom, hogy a mai világban annak is örülni kell, ha valakinek
normális munkája van, vagy egyáltalán meg tud élni, de életünk első szakasza
az, amikor még tehetünk azért, hogy az életünket formáljuk, éljünk az adott
lehetőségeknek. Sokszor jut eszembe az, hogy mennyi mindent elszalasztottam. Az
általános iskolai szolfézs órákkal talán ma már nagyon jó lehetnék a
zenélésben, egy-egy kihagyott összejövetel során megismerhettem volna olyan
embereket, akik hatására már régóta tudnám, hogy milyen irányt vegyen az
életem. Szóval most jön a közhely: ÉLJ A LEHETŐSÉGEKKEL! (nem arra a filmre
gondolok, amikor Jim Carrey igenemberként mindenre igent mond… :D ) Ha van
benned valamennyi késztetés vagy kíváncsiság, hogy valamibe belekezdj, hát
tedd! Legyen az éneklés, tánc, egy hangszer, a fotózás vagy bármilyen sport.
Elég, ha csak hobbiként kezdődik, mert lehet, hogy csak annyi is marad belőle, és
csak időközönként tesz boldoggá. Viszont az is lehet, hogy a hobbiból készült
ezernyi fotóból egyre csiszoltabb, művészibb képek lesznek, és a végén
rátalálsz a hivatásodra. A hobbid akár a munkád is lehet, ami folyamatosan fog
boldoggá tenni. Ha idővel kiderül, hogy mégsem vagy egy dalos pacsirta, de
téged mégis boldoggá tesz az, ha dalolászhatsz, hát folytasd! Akik szeretnek
támogatni fognak! (: De ha meg sem próbálod, talán egész életedben bánni fogod,
hogy bele se kezdtél. Részben ezért kezdtem el én is blogot írni. Lehet, hogy
csak múló szenvedély lesz belőle, de ha megtalálom ebben önmagam, akár még a
2013-at is megérheti… (:
Remélem, hogy hasznosak voltak
a soraim számotokra, és megadhatom azt a kis lökést, amivel Te is elkezded az
önmegvalósítást! (:
Kíváncsi vagyok, hogy Nektek milyen kiskori álmaitok voltak?
Megtaláltátok már a hivatásotokat? Esetleg már valóra váltak ezen a téren az
álmaitok? (: Írjatok!
Eve
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése